Egy szamuráj bosszúja

E két eszme szoros összefüggésben kísérte Gensiro mindennapjait.
Ha beteljesíti jogos bosszúját, visszanyeri régen beszennyezett, sárba tiport becsületét. A bosszú csírája ott lüktetett a harcosban, mióta csak az apja meghalt. Az idősödő szamuráj büszkén, felemelt fejjel fogadta hűbéruruk által kiszabott halált, a szeppukut. Gensiro pontosan emlékezett minden részletre, pedig már hat esztendeje történt. Ahogyan most ő térdelt a tatamin sarkára ereszkedve s figyelte urát – aki kiadta annak idején az öngyilkosságra a parancsot-, meg a másik hatalmas daimjót, ahogyan tárgyalnak békéjükről, ugyanígy ült apja azon a bizonyos napon. Az öreg szamuráj egyike volt annak az öt testőrnek, akik óvón körbeülték urukat, Hodokavát azon a fontos találkozón. Nem kellett semmiféle veszélytől tartaniuk, az ötfős személyes testőrség inkább csak a tradíció miatt volt jelen, hiszen egy daimjó, a tartomány tejhatalommal rendelkező hűbérura egy lépést sem tett kísérete nélkül. Ráadásul a saját tartományukon voltak a fogadótermen kívül több, mint ezer Hodokava szamuráj táborozott, tehát a daimjó teljesen biztonságban érezhette magát. A tárgyalás mivolta sem adott aggodalomra okot, hiszen a két nagyúr szövetséget kívánt kötni egymással. A nagyrabecsült vendég, egy még hatalmasabb daimjó a régenstanács tagja volt, jóval nagyobb úr, mint Hodokova. Ezekben a válságos időkben egy öttagú kormányzótanács kezében összpontosult minden hatalom az országban, egészen az örökös nagykorúságáig. Ez volt a mindenki által rajongásig tisztelt Tojotomi Hidejosi tábornok rendelete, a nagy hadvezér így kívánta megvédeni halálos ágyából fiát. S az öt hatalmas daimjó –a régensek – szigorúan betartották az uruknak tett ígéretüket. Ám a tanácson belül is ellentétek dúltak. A legmeghatározóbb tanácstag Tokugava Iejaszu volt, kiről okkal hitték jópáran, hogy a shógun címre áhítozik, hogy a legfőbb katonai parancsnokká válhasson, ki az ország korlátlan hatalmú ura. Ezt kívánta megakadályozni az egyik régens – Isida Micurani. Szövetségeseket, vazallusokat kellett gyűjteni tervéhez, s a jóval kisebb hatalmú daimjó Hodokova készséggel behódolt neki. Eljött az ideje, hogy az országot szétszabdaló több, mint kétszáz daimjó – kik veszett kutyák módjára marakodtak egymással – határozzon végre, s eldöntse a két rivális hadúr közül melyiknek az oldalára áll. Hodokova nagyúr pedig, hogy tiszteletét és nagyrabecsülését valamilyen formába önthesse, mintegy megpecsételve szövetségüket feláldozta rangidős szamuráját. Úgy vélte, hogy a személyes testőrségét alkotó harcosok egyike – Gensiro apja – nem hajolt meg elég mélyen a nagyrabecsült vendég felé. Fojtott hangon halk parancsot vakkantott az öreg szamurájnak. Szeppuku elkövetésére utasította a „tiszteletlen” férfit. A szeppuku, a rituális öngyilkosság volt a szamurájok számára az egyetlen járható út a jóvátehetetlen bűn vagy szégyen eltörléséhez.

A vén harcos mély meghajlással vette tudomásul hűbérura döntését. Nem érzett félelmet vagy dühöt, csak némi szomorú csalódottságot. A halál jeges ölelésétől egyáltalán nem tartott, hiszen az egész életét végigkísérte az elmúlás dögszaga. Ezért megtanulta elfogadni és jóbarátként tekinteni rá. A számtalan csaták forgatagában sokszor sietett segítségére, mikor tulajdon acéljával osztotta kéretlenül ellenfeleinek, de a megcsonkított holttestektől heverő csatamezőkön is látta már ezernyi arcát a halálnak. Ez volt a győztesek kiváltsága. De néha felkérték a kaishaku megtisztelő feladatára, hogy jó barátnak, harcostársnak segédkezzen a szeppuku tisztes végrehajtásában. Ilyenkor a halált önként választó szamuráj, ki ezzel a dicső tettel próbálta tisztára mosni becsületét, a földre térdelt, s lecsupaszított felsőtestének szegezte borotvaéles rövidkardját, a wakizashit. Ezt a fegyvert a kétkezes hosszúkarddal, a katanával párban viselték az ősi harcosok, s soha nem váltak meg tőlük. Az imádott dai-so-t, azaz kardpárt mindenhol viselték, ez joga és kötelessége volt egy szamurájnak. Még a fürdőben és a hálószobában is mindig a kezük ügyében pihentek a legendás fegyverek, hiszen vallásos áhítattal a lelkük tükrének tekintették. A kard nem csupán fegyver volt, hanem a tisztelet tárgya is.

Tehát a végsőkig elszánt harcos csupasz hasának fordította a wakizashi élét, majd baloldalon belevágott tulajdon húsában. Iszonyú fájdalmak közepette, rezzenéstelen arccal áthúzta a pengét a másik oldalra, majd felrántotta. A háta mögött kivont karddal álló segédnek összpontosítania kellett a pillanatra, mikor az összevagdalt belekkel térdelő szamuráj számára az iszonyú kín és fájdalom már az elviselhetetlenség tetőfokára hágott, s mielőtt még a bátor férfi egy hangos fájdalomkiáltással megszégyenült volna, egy tiszta vágással fejét kellett vennie.
Gensiro apja fél tucatszor segédkezett társainak a tiszteletreméltó szeppukunál.
Soha nem hibázott.

S most kevély hűbérura utasítására neki kellett felmetszenie hasát. A vén szamuráj kitüntetésnek vette, hogy az ő ünnepélyes halála pecsételi meg a két daimjó szövetségét. Tudta azt is, hogy az ő öreg csontjai már nem sokáig tudták volna ellátni a mindennapi feladatokat. De azért jobban szeretett volna egy utolsó, öldöklő csatában az ellenfelek vérében fürödve meghalni, minél több embert magával rántva a halálba. Ám ez csupán egy aprócska oka volt csalódottságának, mi bágyadt tavaszi szélként lengte körül. Más bántotta halálra készülő lelkét. A saját életének befejezése egy pillanatig sem aggasztotta, hiszen mi az élet egy szamuráj számára?

Semmi.

No, és a halál?

Szintúgy semmi.

Ám egyetlen fia élete nagyon is sokat számított a vén harcosnak. Csupán néhány hónap múlva fia éppen betölti tizenötödik életévét, de a büszke apa már nem érhette meg a genpuku-t. Ez volt az ifjú szamurájok avatási ceremóniája, mikor fejük tetejét kiborotválják, s hajukat jellegzetes varkocsba fonják. Ekkor kapta meg Gensiro az övében tűzött rövid- és hosszúkardot, a wakizashit és a katanát. Örök sérelme izzó gyantaként ragadt meg szívében: rajongásig tisztelt apja már nem láthatta, mire mindig is vágyott. Fiát igazi szamurájként szolgálni.

Az öreg harcos, ahogyan élt, úgy is halt meg. Azzal a csendes, méltóságteljes bátorsággal. Apró házuk szívet melengető kertjében, a virágzó cseresznyefa enyhülést ígérő árnyékában. Segédje egy régi harcostárs volt, kivel számos véres csatát küzdöttek végig. Ő kísérte az öreg szamurájt utolsó viadalára, s egy villámsebes suhintással gondoskodott róla, hogy a második vágást is néma csendben megejtő férfi ne szégyenüljön meg fájdalomkiáltásával a halál küszöbén. A méltóságteljes szeppuku hivatalos tanúja a daimjó egyik titkára volt. A nekikeseredett ifjú Gensiro azonban halálos sértésnek érezte, hogy hűbérura nem tisztelte meg személyes jelenlétével apja végső távozását. Természetesen a nagytiszteletű daimjó, kinek kedvét-kegyét kereste Hodokava e meglepő gesztussal, kevély ember lévén elfogadta a hiúságát legyezgető ajándékot, így létrejött a szövetség. Mindkét hadúr elégedett volt, hiszen Isida újabb szövetségest köszönthetett táborában, Hodokava pedig ez által megerősödve, most már felvehette a harcot ősi ellenségével, Kazamával, ki egyre jobban szorongatta őt. Régi riválisa természetesen a régenstanács másik hatalmas daimjójának, Tokugava Iejaszunak volt fő vazallusa.

Igazából Gensiro a lelke mélyén nem is lepődött meg igazán mikor ennek a daimjónak egyik embere titokban egy ajánlattal kereste fel. Csupán a kém személyén csodálkozott egy nagyot a cselszövésben, ármánykodásban teljesen tapasztalatlan ifjú. Néhány nappal apja halála után ugyanis az egyik szomszédban lakó, alacsonyabb rangú szamuráj sánta kertészével futott össze az úton. Természetesen, mint mindenki más, a kertész is azonnal térdre hullott és fejét az út porába verve köszöntötte a szamurájt. Kivételezett társadalmi helyzetük szerint a törvény kimondta, hogy a szamuráj felette áll mindenkinek. Paraszt, kézműves vagy kereskedő egyaránt köteles volt a legnagyobb tiszteletet tanúsítani bármely szamurájnak, legyen az daimjó vagy csak egy egyszerű őrkatona. Ha a sánta kertész Gensiro láttán nem ereszkedett volna azonnal térdre, hogy földig hajoljon, akkor az ifjú harcosnak jogában állt minden további nélkül azonnal a fejét vennie az arcátlanságért. Gensiro gondolaiba merülve intett a szolgának, hogy emelkedjen fel és folytassa munkáját, ám meglepetésére a kertész mellélépett s engedély nélkül beszélni kezdett hozzá! Hamar kiderült, hogy Kazama legnagyobb titokban beszivárgott kémje serénykedik nap, mint nap szomszédja udvarán, s szavai igazolásaképpen a kertész igazi ura vörös pecsétjét villantotta fel, amit lehetetlen volt hamisítani. Gensiro meghallgatta a szolga szavait, hiszen tudta, hogy semmit nem kockáztat. Bármikor fejét veheti a sánta kertésznek valamilyen vélt sértésért, ha a lelepleződés veszélye fenyeget.

A kém – és általa Kazama – sejtése igaznak bizonyult.
Az apját elvesztő fiú, ki csupán pár napja lett szamurájjá avatva, azon a napon a virágzó cseresznyefánál, apja méltóságteljes halálát végignézve megfogadta: elköveti az elkövethetetlent, megteszi az elképzelhetetlent!
Megöli hűbérurát!

A gondolat, mi ekkor megfogant a fiúban felettébb megdöbbentő volt. Hiszen a daimjó rendelkezett minden vazallusa életéről és sorsáról. Parancsára emberek vágták fel tulajdon hasukat, s apák ölték meg engedetlen gyermekeiket. Mindenki hűen engedelmeskedve sétált a halálba, ha ura úgy kívánta. A szamuráj kötelessége a feltétel nélküli engedelmesség volt hűbérura felé.
Hűség és kötelesség.

Ezek voltak a bushidonak, a szamurájok erkölcsi kódexének az alappillérei. Gensiro is hűséges volt. Csak nem hűbérurához, a dölyfös Hodokavához, ki pusztán szeszélyből, talpnyalásból megölette apját, hanem családjához. A családja pedig halott apjából állt csupán. S ezért a szégyenért a szeppukut elrendelő daimjónak az életével kellett fizetnie.

A szomszéd tartomány ura, Kamaza azonban egyelőre semmit nem akart a gyászoló fiútól! Tudta, hogy Gensiro igazi szamurájként méreggel, vagy hasonló undorító, aljas fortéllyal nem törne hűbérura életére, hiszen csak a dicső harc, vagy az ünnepélyes szeppuku méltó halál egy szamurájnak. Ám karddal sem ölhette volna meg a bosszúszomjas ifjú daimjóját, amíg ott van Yosimoto.

A legendás testőr állandóan ura mellett volt, a mindig óvatos Hodokava egy lépést sem tett meg nélküle. Márpedig Yosimoto félelmetes képességei mellett eltörpült Gensiro tudása. Pedig következetes apja fontosnak tartotta fiát megtanítania mindenre, mit ez szamurájnak tudni illik. A vén szamuráj elvárta gyermekétől, hogy kiválóan bánjon karddal, lándzsával, íjjal és a puszta kezével egyaránt. Emellett az úszás, lovaglás tudományát is elsajátította, de a sokak számára kevésbé fontos költészetben, és a csa-no-ju-ban, a hagyományos teaszertartásban is otthon érezte magát. Azonban még csupán tizenöt esztendős volt, s kellő tapasztalat híján azonnal meghalt volna bosszúja teljesítése közben Yosimoto acéljától. A méltán híres testőr és a daimjó közelében senki nem tehetett egyetlen gyors mozdulatot sem, mert előfordult már, hogy a meggondoltan, gyanútlan ember a fejével fizetett óvatlanságáért. Yosimoto villámgyors keze szokásához híven mindig kardja markolatára simult, örökké éber tekintete pedig állandóan a bármikor bekövetkezhető támadás lehetőségét kutatta. Urán kívül senkiben nem bízott, éppen ezért jelenlétében senki sem merészkedhetett a daimjóhoz öt lépésnél közelebb. Hodokava csupán este bocsátotta el a szolgálatból, mikor pihenni tért szobájába. Bár a hadúr házát ilyenkor is egy csapat szamuráj őrizte, az ő képességeik messze alulmaradtak Yosimoto emberfeletti érzékeitől. Azonban Gensiro nem volt mocskos orgyilkos, hogy a helyzetet kihasználva a bosszú jogán beosonjon a házba hűbérura véréért.

Hosszú esztendők teltek el így. Hodokava és a szomszéd tartomány ura, Kazama változatlanul háborúban állt egymással, mindennaposak voltak a villongások, csetepaték. Az ifjú szamuráj számtalan csatában tüntette ki magát, éles katanájának számos Kazama szamuráj köszönhette halálát. Bátorságára, vakmerőségére hamarosan hűbérura is felfigyelt, így került Gensiro a daimjó közvetlen biztonságát felügyelő testőrök közé, kiknek parancsnoka maga a legendás Yosimoto volt. Ekkor azonban már nem az a tejfelesszájú kölyök volt, ki annak idején összeszoruló szívvel nézte végig apja büszke halálát. Lelkét, s vele testét acélkeménnyé ötvözte az elszántság és a hőn áhított cél. Végtelen türelemmel, teljes odaadással szolgálta hűbérurát, ám minden pillanatban csupán arra tudott gondolni, hogy egyszer majd Hodokava vére fogja tisztára mosni családja végsőkig alázott becsületét. Ha éppen nem volt szolgálatban, akkor kertje hátsó felében rejtőzött el a világ elől, csupán néhány lépésre a cseresznyefától, hol apja bátran, zokszó nélkül felmetszette hasát.

Itt edzett titkon nap, mint nap Gensiro. Fáradhatatlanul gyakorolta az Iaijutsu, azaz a kardkirántás művészetét. Lassan az egyvágásos harcmodor igazi mesterévé vált, hiszen csak ezzel a tudással felvértezve lehet esélye, ha eljön az idő…
…Gensiro visszazökkent a merengésből a jelenbe, s teljes bizonyossággal tudta: eljött az idő. Nyugodtan, rezzenéstelen arccal ült, ám a felszín alatt izzott a belsejét marcangoló, egyre növekvő indulatoktól.
Lopva körbepillantott.

Míg a múltban járt emlékei között barangolva, úgy tűnt: nem maradt le semmiről. Hűbérura, Hodokava még mindig hű szamurájai gyűrűjében díszpárnáján terpeszkedett, s hevesen gesztikulálva próbálta meggyőzni szemben ülő riválisát, Kazamát. A testőrparancsnok, Yosimoto szokásához híven kardja markolatán nyugtatta kezét, s ugrásra készen figyelte az ellenséges szamurájokat.
A két daimjó immár tíz esztendeje viszályban állt, ám most Hodokava kezdeményezésére leültek végre tárgyalni. Gensiro ura természetesen nem a háborút megelégelve akart szövetséget kötni esküdt ellenségével, hanem a nagy hatalmú régens, Isida Micurani parancsára. Ő volt az a daimjó, kinek kedvéért azon a bizonyos napon feláldozta rangidős szamuráját. Mindenképpen alkut kellett kötni Kazamával, hiszen az ő tartománya védte a fő ellenség, Tokugava Iejaszu hátát. Ha sikerül legfőbb vazallusával alkut kötni, s árulásra késztetni, akkor megnyílik az út a shógun címre áhítozó régens felé. Ez volt Isida terve. Ám ehhez mindenképpen meg kellett nyerniük Kazamát, ki már időtlen idők óta hű vazallusként szolgálta Tokugavát. A találkozót egy semleges daimjó szervezte, ki még nem kötelezte el magát egyik oldal felé sem. Az ő szava garantálta, hogy egyik fél sem tervezhet árulást, a rivális hadurak biztonságban tárgyalhattak vendéglátójuk tartományában. A találkozó sikeresnek ígérkezett, úgy tűnt Kazama a csalétekül dobott ígéretek hatására beadja derekát, s szövetségre lép Hodokavával, s általa Isidával.
Gensiro feszülten figyelt.

A megfelelő pillanatra, s a jelre várt már csupán, amit a sánta kertésszel megbeszélt már korábban. Ahogyan Kazama aláírásra készen kibontotta a tekercset, amit vendéglátójuk átadott, úgy enyhült az ellenséges hangulat a két hadúr és kísérete között. A testőrök eleresztették feszülő izmaikat, s magukban hagyták elillanni a lehetséges vérfürdő gondolatát, mi a semleges terület, és a találkozót szervező daimjó ellenére is ott úszkált a levegőben. Ám most minden jelenlévő megkönnyebbülten sóhajtott fel, persze csak magában. Annyi viszály és harc után a két hadúr végre szövetséget köt egy nagyobb cél érdekében. A felfokozott, ölésre kész érzékek kissé alább csitultak. Most már senki sem számított küzdelemre. Ez volt a megfelelő idő a bosszú kiteljesedéséhez. Gensiro a tekercset elmélyülten olvasó daimjó összes rezzenését érzékelte. Minden porcikája, minden idegszála cselekvésért könyörgött, s a harcos érezte, hogy közel a pillanat.
Ekkor Kazama fel sem pislantva a tekercsből, megköszörülte torkát… a végsőkig felkészült szamuráj pedig mozdult. Acélrugóként pattanó izmai máris szélsebesen repítették célja felé, s a katana felbosszantott kígyóként siklott elő hüvelyéből. Annyi év után végre végezhet apja gyilkosával, visszanyerheti becsületüket!
Azonban Gensiro nem a mögötte ülő Hodokava felé vette az irányt!

Ellenkezőleg.
Ügyet sem vetve gyűlölt hűbérurára, halálos nyílvesszőként száguldott cinkosa, Kazama felé! Már nem látta a villámló tekintetű Yosimotot, ahogyan csupasz acéllal ura elé ugrik, nem látta az értetlen csodálkozást a többi testőr arcán, semmi mást nem látott csak a haloványan elmosolyodó, higgadt cselszövőt, Kazamát.
Az agyafúrt daimjó gondos bábmesterként rángatta a szálakat. A találkozó kezdetén megvárta, amíg ellenfele, Hodokava elfoglalja helyét a díszpárnán, és csak ezután engedte saját ülőhelyét elhelyezni a tágas teremben. Természetesen úgy, hogy a bosszúra éhes szamuráj, ki tagja volt ellenfele testőrgyűrűjének, pontosan szemben, a lehető legközelebb legyen hozzá. Az etikett csupán ötfős testőrséget engedett az efféle találkozóra. Saját embereit gondosan megválogatta erre a különleges alkalomra, ám egészen más szempontok alapján mérlegelt, mint azt bárki is gondolta volna. Félelmetes hírnévnek örvendő szamurájai még véletlenül sem voltak jelen. Csupa középszintű kardforgató vette körül, ráadásul ők is a tegnapi tivornya után - mit nagylelkű daimjójuk rendezett nekik – most kóválygó fejjel ülték körül.

Apró jelére aztán kitörő, dühödt vulkánként nekiindult Gensiro. Hat év várakozás, gyűlölet és kitartó gyakorlás szikrázott fel mozdulataiban. A testőrök hagyományosan öt lépésre ültek uruktól, ennél jobban senki sem közelíthetett meg egy daimjót. Gensiro a Hodokavát védőn körbeölelő, másik gyűrű elején ült, így kicsivel több, mint öt lépést kellett megtennie ahhoz, hogy végezhessen Kazamával. A megtámadott daimjó legelöl posztoló szamurája tágranyílt szemekkel, megdermedve figyelte a szembe ülő, hirtelen megelevenedő harcost, babonás félelmében gonosz kaminak, szellemnek gondolta azt. Azonban az őrgyűrű másik négy tagja, hűbéruruk két oldalán hamar felocsúdott, és Gensiro az iszonyú száguldás közben keserű szívvel rádöbbent, hogy bosszúját beteljesületlenül hagyva lesz kénytelen távozni e világról.
Ám ekkor titkos szövetségese váratlanul segítségére sietett. Kazama látta, hogy a megtorlásért lihegő ifjút levágják a testőrök, még mielőtt a tervnek megfelelően elérné őt, így elésietett végzetének. Önmagát mindenképpen fel kellett áldoznia uráért, Tokugaváért. Csakis így volt biztosítva Hodokava halála, hiszen, ha a merényletre készülő szamurájt dolgavégezetlenül megölik testőrei, akkor ellenfele sűrű bocsánatkérések közepette kihúzza a fejét e jól felépített kelepcéből. Ezért hát, mielőtt még emberei bármit is tehettek volna előreszökkent, s kardot rántva fogadta Gensirot. Egy daimjó nem halhat meg azzal a szégyennel, hogy életben hagyta gyilkosát. Az időzítés tökéletes volt, akár az egész gondosan megtervezett csapda. Gensiro röppenő kardja elérte Kazama ügyesen felkínált, védtelen nyakát, hiszen a hadúr enyhén előredőlve tökéletes célpontot nyújtott. Ugyanakkor támadott Kazama is. Megvetve lábait előrántotta katanáját, s köszönhetően az iszonyú lendületnek, egyszerűen kettévágta a derekánál támadóját.
A titkos szövetségesek egyszerre haltak meg, különleges szeppukujuk pedig kihatással volt egész Japán történelmére.

Az elvetemült támadást, s hűbéruruk halálát látva Kazama testőrei őrjöngve vetették magukat Hodokavára, kit azonban a legendás Yosimoto és a három szamuráj védelmezett. A találkozót szervező, s a biztonságért felelős daimjó is felháborodott az undorító gyilkosságon, mi a szeme előtt játszódott le az imént, s felbőszülve parancsot üvöltött harcosainak. Kétszáz szamurája pillanatok alatt végzett az áruló nagyúrral, s kíséretével. A lefejezett Kazama öt testőréből kettőt Yosimoto vágott le még halála előtt, a maradék három pedig másnap szeppukut követett el a szégyen miatt, hogy kötelességüket nem teljesítve hagyták meghalni hűbérurukat. A kudarcba fulladt találkozóról a semleges daimjó beszámolt mindenkinek, majd elismerve felelősségét a történtek miatt, ünnepélyesen felmetszette hasát. Ennek hatására az eddig habozó, dönteni képtelen hadurak egy emberként Tokugava Iejaszu mellé álltak az áruló Isida Micunari ellenében, hiszen egyértelmű volt, hogy ő áll a szégyentelen, szamurájhoz méltatlan orgyilkosság hátterében.

A hősi halált halt Kazama terve hibátlanul bevált.
Tokugava Iejaszu a szekigaharai csatában - hála a rengeteg hozzá csatlakozó szövetségesnek - győzedelmeskedett, s fogságba ejtette, majd kivégeztette nagy ellenfelét, Isida Micunarit. Megkapta, mire áhítozott: elnyerte a császártól a shóguni címet, s ő lett Japán teljhatalmú uralkodója, kinek szava törvény s akarata parancs. Az országra kétszázötven évig béke köszöntött.
Ám még a shógun sem tudta meg soha, hogy mindez egy mindenre elszánt szamurájnak volt köszönhető, ki családja becsületéért beteljesítette véres bosszúját…