Használtak-e a szamurájok tűzfegyvert

A tűzfegyverekkel 1543-ban ismerkedtek meg a szamurájok. Ebben az évben ért partot a Japán déli részén fekvő Tanegasima szigeténél egy portugál kereskedelmi hajó, melynek kapitánya a sziget daimjójának néhány európai gyártmányú muskétát ajándékozott. Ezek az akkoriban használatos, előltöltő puskák voltak, melyeket puskaporral és ólomgolyóval kellett megtölteni, majd kanóccal meggyújtani. A különös ajándék nagy feltűnést keltett. Miután a portugálok a csodálkozó szamurájoknak bemutatták a fegyvereket, és a puskapor készítését is elmagyarázták, a daimjó megparancsolta fegyverkovácsainak, hogy ők is készítsenek ilyen félelmetes "tűzcsöveket". Már az első kísérleteket fényes siker koronázta. Fél évvel később már hatszáz embert tudtak felszerelni vele. A titokzatos új fegyver híre futótűzként terjedt el és az egész országban lázas tevékenység indult meg. Csakhamar minden nagyobb városban megjelentek a puskaművesek.

Oszakától nem messze, egy kis tengerparti városban, Szakaiban a fegyverkészítésnek valóságos ipara jött létre. Oda Nobuaga is Szakaiból szerezte be a tűzfegyvereit, amikor útra kelt, hogy a "hadakozó fejedelmek" korszakának véget vessen, és Japán újraegyesítésének nehéz munkájába belefogjon. A tűzfegyverek használatának sikere messze túlszárnyalt mindenféle lehetséges elképzelést: a Nagasinónál (1575) vívott döntő csatában Nobunaga 3000 muskétása olyan össztüzet zúdított a lovon száguldó ellenség soraira, hogy valósággal rendet vágott köztük. A lecke annyira hatásosnak bizonyult, hogy utódai, így a "birodalomegyesítő" Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu is átvették az új harcászati módot. Legfőképpen ennek köszönhették azokat a fényes győzelmeket, melyek segítségével Oda Nobunaga művét beteljesíthették, és az országban helyreállt a béke és a rend.

A tűzfegyverek, mint láthattuk, Japán történetében igen fontos szerepet játszottak. Ennek ellenére a harcosok rendjét sohasem tudták igazán meghódítani. S bár használatukat eltűrték, sőt a legelsobbrangú szamurájokat fel is fegyverezték velük, de aki csak tehette, igyekezett távolmaradni tőle. Ennek az ellenséges magatartásnak az okát nem nehéz megmagyarázni: a tűzfegyverek nem illettek a "harcos útjá"-hoz. Tisztességes küzdelemben az ellenfeleknek szemtől szembe kellett állniuk, és közülük azt illette a győzelem, aki határozottabb, ügyesebb és kitartóbb volt. Ezek a fegyverek ezzel szemben olyan öldökléssé változtatták a harcot, amelynek során a lovagi erényeknek már csak mellékes szerep jutott. Ezért aztán senki sem törekedett arra, hogy ezt a vitathatatlanul hatékony fegyvert továbbfejlessze. Amikor a szamurájállam a tizenkilencedik század közepén összeomlott, a japán lőfegyverek még mindig ugyanazok a kezdetleges, elöltöltős puskák voltak, mint amilyenekkel a portugálok háromszáz évvel korábban megismertették őket.