Milyenek voltak a szamuráj kardok

Az európai lovagok egyenes és súlyos kardjával szemben a japán kard enyhén ívelt és könnyebb volt. Elegáns pengéje, gazdagon díszített hüvelye és színes selyemzsinórral beburkolt markolata talán a világ legszebb fegyverévé tette. Különösen a japán pengék örvendtek, legendás hírnévnek. Minden darabot szakavatott mesterek kovácsoltak valóságos műremekké, hetekig tartó, türelmes munkával. Munkájuk során különböző keménységi fokú vasfajtákat használtak fel. Az eredmény a lehető legjobb minőségű acél lett. Az ebből készült penge nem törött, nem deformálódott és úgy vágott, mint a borotva.

Erről a szamurájok maguk is meggyőződhettek, hiszen megillette őket a "kardpróba joga". E próba úgy történt, hogy egy halálraítélt, vagy már kivégzett foglyot cövekekkel egy homokbuckán kifeszítettek, és testét a szamuráj egyetlen erőteljes kardcsapással kettészelte.

A japán kardok különböző változatokban készültek aszerint, hogy katonai felszerelés részeként vagy otthoni öltözékhez hordták őket, egyébként mindig párosan. Mindkét kardpár (japánul: daisó) egy hosszabb és egy rövidebb fegyverből állt. A harci fegyverzet legfontosabb darabja a tacsi volt: a harci kard, amit a harcos a balján viselt, zsinórokkal az övére erősítve. A tacsinak meglehetősen hosszú markolata volt, hogy két kézre fogva lehessen lesújtani vele. Második fegyverként a tantót használták, egy körülbelül harminc centiméter hosszú tőrt, amit - hogy jól kézre álljon - elől az övbe dugtak.

Amikor a szamuráj katonai felszerelését hétköznapi, békés öltözékre váltotta, a "harci daisót" is "civil" kardpárra cserélte fel, melynek mindkét darabját az övébe dugva viselte. Ez a "civil daisó" a katanából és a vakizasiból állt. Az előbbi a tacsihoz hasonlatos, hosszú kard volt amelyről hiányoztak azonban az övre való, felfüggesztésre szolgáló rátétek; az utóbbi voltaképpen a tantó megnyújtott változatának tekinthető.

A szamuráj életében és gondolkodásában a daisó központi helyet foglalt el. Hivatalosan azt jelképezte, hogy viselője a legelőkelőbb társadalmi réteghez tartozik. Maga a harcos pedig személyes méltóságának és becsületének megtestesítőjét látta benne. Ennek megfelelően a szamuráj csak akkor vetette le katanáját, ha az illem úgy kívánta: kihallgatások, látogatások alkalmával, valamint ha otthon tartózkodott. De vakizasijától még saját lakásának négy fala között is csak akkor vált meg, amikor legszemélyesebb ügyeit intézte, például ha fürdött, és természetesen amikor nyugovóra tért. Azonban még ebben az esetben is úgy intézte, hogy szeretett és tisztelt kardjai semmiképpen se legyenek túl messzire tőle; egy díszes faállványon álltak, mindjárt a lakószoba bejáratánál, az íróasztal mellett, vagy a szamuráj hálógyékényének fejénél, hogy mindig a keze ügyébe essenek.