Hogyan szereztek jártasságot a szamurájok a kardforgatásban

A korabeli források és ábrázolások tanúsága szerint a szamurájok a kardforgatást valóságos művészetnek tekintették, melynek lényege számukra nem az erőteljes vagdalkozást, hanem a helyzet hidegvérű mérlegelését, a villámgyors támadást és tévedhetetlen biztonságú találatot jelentette. Ez a kendzsucunak nevezett kardforgató művészet arra törekedett, hogy az ellenfelet meglepetésszerű támadással bénítsa meg: egyetlen vágással találja el a nyakát, egyetlen döféssel az oldalát, vagy egyetlen csapással vágja le az egyik végtagját.

A kendzsucu tehát meglehetősen fáradságos harcmodor volt, ezért a szamurájnak korán meg kellett ismerkednie vele, hogy aztán gyakorlásával élete fogytáig ne hagyjon fel. Ezért, túlesvén az alapkiképzésen, aki tehette, beiratkozott valamelyik állami vagy magán kendzsucuiskolába, hogy jártasságát a legkiválóbb kardforgató mesterek segítségével tökéletesítse. A kendzsucu oktatás mindenütt a "kardkirántás művészetével" kezdődött ez azt a képességet jelentette, melynek birtokában a jelölt bármilyen testhelyzetből, például törökülésből másodpercnyi idő alatt úgy tudott felugrani, hogy közben előrántotta pengéjét, és ugyancsak szempillantás alatt a megfelelő harci testtartást vette fel. Azoknak a tudását, akik ebben már ellő jártasságra tettek szert, mestereik különféle célpontokra irányuló, ravaszul kifundált gyakorlatokkal fejlesztették tovább. A gyorsaság, hajlékonyság és találati pontosság gyakorlása mellett már korán megkezdődött a küzdelem oktatása. Kezdetben fabotokkal verekedtek a növendékek, aztán jöhettek az életlen, s legvégül az éles kardok. A kendzsucu kiképzésnek ebben a szakaszában sajátította el az ifjú szamuráj a tizenhat előírásos alapvágást: a lefelé, fölfelé, az oldalra irányuló és a köröző ütésmódokat. Ha már mindegyik fajtát jól begyakorolta, sor kerülhetett az igazi tananyagra: a támadás és a védekezés különféle módozataira, melyek alapos ismeretére igen nagy szüksége volt, hiszen később a csatatéren ezeken múlt az élete.

A kendzsucura kétségkívül a kétkardos küzdésmód tette fel a koronát. Ez az az eljárás volt, amelynek során a harcos katanáját és vakizasiját egyidejűleg forgatva egy csapat ellenséggel száll szembe. Ez a bonyolult harcmodor szinte akrobatikus képességeket igényelt művelőjétől. Ennek ellenére számtalan szamuráj a kardforgatás művészetének ezt a bonyolult formáját is mesterfokon művelte.