Az Út mestere
A MEIJIN
A japán harcművészetek hierarchiájában a fekete övvel jelzett mesteri szint is több fokozatra tagozódik. Ennek egyik legmagasabb foka a meijin, az a mester, aki hoszszú gyakorlás során átlagon felüli testi-lelki-szellemi képességeket fejlesztett ki.
A do-forma mestere, a meijin, olyan szakember, akinek a képessége túl van az egyszerű testi szakértelmen. Az ő lényege szellemi. Énjének szembeötlő jellemzője a tökéletessége, ő már túljutott a gyakorlás „próbáld és keresd” szintjén. Azonban a meijin a rendezett, fegyelmezett élet eleven példája is. Továbbra is nagy elvárásokat támaszt önmagával szemben, és sohasem mulasztja el a napi gyakorlást.
A meijin az őt körülvevő nyugalom légköréről ismerhető fel. Rendelkezik a fudoshinnal vagy „mozdíthatatlan elmével“, egy olyan mentális állapottal, ami minden helyzetben lehetővé teszi számára a higgadtságot. Az olyan helyzetek, amelyek egy közönséges embernek különböző fokú sokkot okoznak – mint egy hangos vagy váratlan zaj –, a mester általános, kifelé irányuló nyugalmán nem látszanak meg, és elméje nyugalmának a mélységét tanúsítják. A meijin bármilyen tette mozdulatai kontrollált hatékonyságában tükrözi vissza elméjének teste fölötti uralmát. Fürge teste gyakorláskor jellegzetesen könnyedén és pontosan mozog, és mozdulatai a „véletlenszerűség“ tulajdonságát viselik magukon: olyan módon hajtja végre a dolgokat, mintha azok véletlenül következtek volna be. Ezt a minőséget nem lehet elemzésen, mesteri utánzáson vagy feltételezett célszerű viselkedésen keresztül elérni, ez teljesen az én spontán működésének a következménye. A technika és az én feletti uralom magas állapota az érzékenység olyan fokára hangolja a meijin elméjét, hogy teste fogékony a veszély elkerülését szolgáló cselekvés legcsekélyebb szükségére. Ez az állapot azt is lehetővé teszi a meijin számára, hogy a kicsinyes én fölé emelkedjen, az „önzetlenség“ vagy az én-nélküliség állapotába (kiküszöbölve az önzést). Ezért a meijin mindig szerény ember, akinek finom modora és udvariassága nagy méltóságot ad. Ő az önként vállalt fegyelem szigorúságával dacoló, tapasztalaton keresztül elnyert üdvös emberi erőfeszítés értékének a bizonyítéka.
A meijin számára a klasszikus do hosszú időn át gyakorolt fegyelme olyan különleges fajta szellemi erőben éri el a tetőfokát, amely elérhetetlen azoknak, akik nem foglalkoztak ilyen tudományokkal. A meijin teljesítménye a virág illatához hasonlítható; csak érezni lehet, nem létezik, forrása maga a virág. A do tudományok közönséges képviselője semmivel sem tud többet, mint amit megtanult, vagy amit mozgásban ki tud fejezni, de amint mester szintet ér el, először a technika, azután önmaga felett, éleslátása felélénkül és elmélyül, és vannak olyan tulajdonságok, amelyeket öntudatlanul éreztet, nem pedig tudatosan bemutat.
Ezeknek a tulajdonságoknak az egyikét a „kan-ken futatsu no koto“ kifejezés írja le. Eredetileg a harcosok használták a bujutsuval kapcsolatban; egy kívánatos tulajdonságot jelölt a harcos eszköztárából, egy olyan tudatalatti érzéket, amelyben a szemek és az elme (kan-ken) egyaránt a „látás“ szerveiként (futatsu no koto) szolgálnak a veszély pillanataiban. Ken wa me de miru – a közönséges látás (ken) csak a szemekre (me) épít és csak annyira jó, mint a szemek – de kan wa kokoro, az intuitív elme (kan) a látás szíve (kokoro). A harcosnak, ken no me wa yowaku, a szem segítségével való látás gyenge és megbízhatatlan, de kan no me wa tsuyoi, az intuíció segítségével belenézni a szívbe erős és megbízható. Az előbbi a testi látás, amely az észlelt mozdulatokra korlátozódik, az utóbbi a lelki látás, ami a lényegbe hatol.
A bujutsut alkalmazó harcos a tudatosság olyan fajtájának a jelölésére használta a „kan-ken futatsu no koto“ kifejezést, amelyik képessé tette arra, hogy ügyesen és öntudatlanul alkalmazkodjon veszélyes helyzetekhez. Ez a képesség nyilvánvaló lehet például, ha két olyan ellenféllel kell hatékonyan és egyidejűleg foglalkoznia, amelyek egyike szemből fenyegeti, másika hátulról. Az előbbit testi szemével látja a harcos, az utóbbit szellemi „szemével“. Ugyanezt a kifejezést használták a harcos azon rejtélyes képességének a leírására, amellyel előnyére használ apró dolgokat, mint például megkapaszkodási lehetőséghez jutni a földön mögötte lévő olyan kis mélyedésben, amelyet nem láthat, és ezzel gyorsabban és erőteljesebben indulni az ellenfél felé. A harcos szellemi „szeme“ használatának ugyanez a képessége teszi lehetővé, hogy hátrafelé mozgása közben azonnal átlépjen egy olyan fatuskót, testet vagy követ, ami a látókörén kívül, mögötte fekszik.
A klasszikus budo-formákkal kapcsolatban használva azonban, a „kan-ken futatsu no koto“ kifejezésnek szellemi jelentése van, a belső én látása (ken) és annak megértése (kan).
A tanulókban a kan-ken futatsu no koto hiánya a gyakorlottság hiányának, és ennélfogva annak a ténynek a megdönthetetlen bizonyítéka, hogy még nem érték el a meijin állapotot. A kezdő például teljesen gyakorlatlan, ezért csak másolja mestere mozgását, és anélkül utánozza őt, hogy tudná, milyen elvek vannak mögötte. Technikai értelemben a mester a kezdőt a kifejlettség magassága és mélysége nélküli lénynek tekinti. A gyakorlottabb tanuló már számos egyedi technikát képes bemutatni anélkül, hogy figyelné a mesterét. Bár a mester elismeri, hogy a tanítványának már van bizonyos magassága (számos technika), azonban nyilvánvaló a számára, hogy a mélység (érettség), amely láthatatlan, hiányzik. Amíg a tanítvány sikere mestere utánzásától függ, nem mester, még, ha az utánzás tökéletes is. Addig, amíg az nem a saját teljesítménye, nem ismerhető el meijinnek. A pontos hasonlóság elérése teljesítmény nélküli utánzás.
Mivel a meijinnek magas fokú készség van a birtokában, és olyan személyt testesít meg, aki olyan valamit ért el, ami túl van a közönségesen – az öntökéletesítést –, gyakran kaminak is nevezik. A „kami“ egy olyan szó, amely etimológiailag számos jelentést idéz fel, többek között „istenség“, „isten“, „legendás hős“, illetve olyan „valami vagy valaki, aki különös vagy rendkívüli erőnek van a birtokában“. A kami jelentésében azonban ennél több is van. A ka szótag rejtett, misztikus, láthatatlan és felfoghatatlan tulajdonságokra utal, míg a mi szótag magába foglalja a teljességet vagy kifejlettséget. A meijinről vagy kamiról azt tartják, hogy istentől megihletett személy, olyan valaki, aki közvetlen kapcsolatban van a „túlvilági dolgokkal“, hogy csak egyetlen példát említsünk, ahogyan a technika bemutatása során garantálni tudja a tökéletes eredményt.
Azonban a meijin sem csalhatatlan. Képes rá, és el is követ hibákat. Van egy japán mondás, ami ezt példázza: „ki kara saru mo ochiru“ – a majom is leesik a fáról. Vagyis a mester tökéletességének van egy megengedett, sőt elvárt hiányossági foka, ami azokban a ritka esetekben nyilvánul meg, amikor valamely technika végrehajtásában valóban hibát követ el. De a mester még az ilyen hibákból is érdemet kovácsol. A mester hibák és nem hibák furcsa hegyével demonstrálja virtuozitását. Egy kevésbé gyakorlott jelölt, ha hibázik, abbahagyja a gyakorlatot, mivel mozgásának és szellemének szálai elszakadtak; nem képes őket újra összekapcsolni. A mester azonban, rögtön a hiba elkövetése után, tétovázás nélkül folytatja eredeti mozgását, és végigcsinálja annak eltervezett befejezéséig; képes felvenni és azonnal összeszőni az elszakadt szálakat. Mozgásában a hiba által okozott törés olyan hajszálnyi, hogy általában csak egy másik mester képes felismerni, hogy valami hiba történt egyáltalán. Ily módon, bár véletlenül hibázott, a mester (kami) megerősíti azt a tényt, hogy ő sem mentes az emberi gyarlóságoktól.
Donn F. Draeger
(részlet a „Classical Budo“ c. könyvből)
fordította: Lipcsei Sándor
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
