A szamuráj gyönyörű kardját előveszi.

Kezével, szemével dédelgeti.

Csillan a pengén a napsugár,

a szívét hatalmas bánat járja át.Óvón fogja, úgy emeli fel.

A markolat lágyan simul a tenyerébe.

Oly lágyan fogja, mintha a Kedvese volna.

Lelkével, óvón, lágyan magához öleli.

Majd arcához érinti, bőrén hűs

a finom acél, ahogy hozzásimul.

Szemét behunyja, emlékeit úgy keresi, bár

keresni nem kell, mert szíve, lelke tele már.

Régen volt, hajdanán, mikor az ifjú titán

meglátta Kedvesét, majd szeretve szólt hozzá.

A lányka nézte, nem értette, csak szeretetét érezte,

mely lágyan körülölelte a lelkét.

Foglalt a szívem, néked oda nem adhatom.

Szólít az ige és a hit, cserébe Néked nem adom.

Mivel a szívek cseréje nem jöhet létre,

Tiédet sem fogadhatom el, Te drága lélek.

Merengve ül a szamuráj a hatalmas,

fényes palota hideg termében.

A lány arca felsejlik a Napsugarán,

szívét a reménytelen szerelem fonja át.

Feláll, majd még egyszer belenéz

a fényes Napsugár tündöklő fényébe.

A kardot hasához tartva dől előre,

s csókot lehet kedvese arcába, a Napfénybe.

<< Vissza az oldal tetejére >>